Lényegében a cél az, hogy a nitrogén megkötődjön, és a növények számára elérhető maradjon. A gazdálkodók általában az ebben a cikkben ismertetett három növénycsalád egyikébe tartozó fajokat vetnek önállóan vagy fajtársításban. Ettől eltérő fajok is vethetők. Az agronómiai érdekek bemutatása.
A fűfélék családjába tartozó, nitrátmegkötő köztes növények
A pázsitfűfélék (Poaceae) családja az a család, amelybe a búza vagy az árpa is tartozik. Egyszikűek, és kalászvirágzattal rendelkeznek. Egy azonosító leírás segítségével ismerhetők fel, amely a szárat és a virágzatot írja le a kalászok, kalászkák, toklászok, szakállak stb. jellemzésével. Vegetatív állapotban a levelek és a levélhüvelyek alapján kerülnek beazonosításra.
A nitrátmegkötő köztes növények funkciója szempontjából a pázsitfűfélék bojtos gyökérrendszere előnyt jelent Mélyre hatóan javítja a talajszerkezetet, és védelmet nyújt a talajerózióval szemben. Mindazonáltal hátránya, hogy gyakran csak gyomirtó szerekkel pusztítható el.
„Köztes növénytakaróként használt fajok között említhetők például: zab, perje, rozs, takarmánycirok, rozsnok, csenkesz, réti komócsin, köles, és a muhar.”
Keresztesvirágúak köztes növényként, ha a vetésforgó megengedi
A keresztesvirágúak a káposztafélék (Brassicaceae), vagy ahogy a mezőgazdaságban általában emlegetik, a repcefélék családjába tartoznak. Egyéves, kétéves vagy évelő kétszikű, virágos fajok tartoznak ide. A termésük becőtermés. A levelek önállóak, pálhalevél nélküliek és váltakozva helyezkednek el a száron, vagy rozettát alkotnak. A virágzatuk füzérvirágzat vagy sátorvirágzat. Ezek kis méretűek, színesek és fürtösek. Többet kötnek meg a talaj nitrogénkészletéből, mint a másik két fő növénycsalád, és általánosságban nagyon jól takarják a talajfelszínt. Mindazonáltal ügyeljen együtt szerepeltetésükre a vetésforgóban más keresztesvirágúakkal, mivel így nagyobb a növénybetegségek kockázata és/vagy negatív allelopátia alakulhat ki.
Nitrátmegkötő köztes növényként alkalmazható káposztafélék: gomborka, takarmánykáposzta, repce, mustár, retek, tarlórépa, vízitorma, rukkola.
Pillangósok gyakran szerepelnek a takarónövény-társulásban a nitrogénmineralizáció elősegítése érdekében.
A pillangósvirágúak (Fabaceae) kiváló nitrogénmegkötő-képességgel rendelkeznek a levegőből és a talajból egyaránt. Ezen kívül szerves nitrogénben gazdagítják a talajt a következő növénykultúra számára az elpusztításuk utáni mineralizációs folyamat révén (zöldtrágya). Annak érdekében, hogy a nitrogénmegkötő pillangósok a legjobban hasznosuljanak, a növényeknek teljesen ki kell fejlődniük, aminek minél korábbi vetés a feltétele. A pillangósok lassan fejlődő növények, így a lezúzásukra is a lehető legkésőbb kell sort keríteni. Ezért javasolják ezeket a növényeket hosszú időszakú köztes termesztésre.
A nitrátmegkötő köztes növényként alkalmazott pillangósok növények közé tartoznak: bab, görögszéna, lencse, szarvaskerep, csillagfürt, lucerna, komlóvirág, mézkerep, borsó, baltacim, csibeláb, szója, here, bükköny stb.
Nitrogénmegkötő növényként alkalmazott egyéb növénycsaládok
Vannak egyéb fajok, amelyek nem sorolhatók be a fent említett családokba, mégis széles körben alkalmazzák őket nitrátmegkötő köztes növényborításként. Ide tartoznak: borágó, facélia, hajdina, len, négermag és a napraforgó. A fent említett fajok alkalmazásának tagadhatatlan előnye, hogy sokszínűbb lesz a termesztett növények köre rendszertanilag, így jobban féken tarthatók a gyomok és növénybetegségek.
Tekintse meg többi cikkünket ebben a témában
- A nitrátmegkötő köztes növények bedolgozása: mikor és hogyan kell megsemmisíteni az állományt?
- Mi a különbség egy nitrátmegkötő köztes növény és egy betakarításra szánt takarónövény között?
- Nitrátmegkötési célok, előnyök és gyakorlatok
- Nitrátmegkötő köztes növények: hatékonyak a pillangósok?
- Nitrátmegkötő köztes növények: milyen fajokat kombináljunk?